Közel tizenöt éve, hogy fotózom. Mindig is az emberközpontú képek érdekeltek — portrék, szociofotók, elkapott pillanatok. Még egy tájképről is hiányoltam az embert.
Érdekes, mert sokszor a magányban találok megnyugvást, így mondhatni, a saját tájképemről olyankor nem hiányolok senkit.
Aztán rájöttem, hogy a képek szereplőiben magamat látom, én vagyok a tájképen az ember, még akkor is, ha ő ott áll, én meg innen fotózom.
Egyes szám első személyben a bőrükbe bújva mesélek el egy érzést, és úgy állítom be őket akár instrukcióval, akár szó nélkül, hogy mindenkinek mondjanak valamit.
Ez minden esetben egy közös munka, még akkor is, ha az illető nem is tudja, hogy lefotóztam, és ez a csoda benne.
Ott fotózom, ahol jól érzem magam, és ott érzem jól magam, ahova beengednek.
A fotózás lehet emlék, művészet, az önkifejezés és mások kifejezésének az eszköze, ha rossz kezekben van, árt, ha jóra használjuk, gyógyít.
Van, aki ebből él, és van, aki ettől.